A gyermekeknek még nincs szabadságuk, és nem is baj, mert értékelni csak akkor lesznek képesek a szabadságot, ha már felnőttek hozzá. Ebben a tekintetben nagyon fontos végigjárni a személyiségfejlődés lépcsőit. Tehát ha kimarad egy-két olyan lépcsőfok, amely feltétele a felnőtté válásnak, akkor azt később érdemes bepótolni. Persze, ez a saját felelősségre vonatkozik, mert nem mindenkinek célja az, hogy felnőtt legyen, hiszen a gyermeki státusz nagyon kényelmes, és van, aki megteheti látszólag büntetlenül, vagyis következmények nélkül.
Mondok egy példát a saját életemből, hiszen hiába látok bele mások életébe, igazán csak a saját életemet ítélhetem meg felülről és mondhatok róla véleményt.
Szüleimet nagy trauma érte születésem előtt, pontosabban szólva fogantatásom előtt. Többek között ennek köszönhetem hivatásomat, a gyógyítói szakmát. A trauma nővérem, Eszter elvesztése volt, aki fél éves koráig tudott itt lenni - rendellenes szívmúködéssel született. Halála után nem sokkal fogantam. Bennem ez úgy fogalmazódott meg, hogy fájdalomdíjként születtem. Ennek következtében szüleim elváltak, és édesanyám egyedül nevelt. Voltak pótapáim, sőt néha önállóan is kerestem magamnak ilyen szerepkörbe valakit, de természetesen soha nem lett pótolva ez a hiány, édesapám hiába lett a világ egyik legjobb embere és legjobb apja.
A hiány például kezdődő kamaszkorban nagyon releváns és látványos. Ha nincsenek határok, stabil korlátok, amelyet meg lehet ragadni és rázni, hogy ez milyen nehéz, akkor nem képes a fiatal, kibontakozó tudat mihez képest viszonyítani és elszáll a végtelenbe, határok nélkül. Ez persze jó, kellemes spirituális élmény, de nincs súlya és nem ütközik bele se a saját határaiba, se mások visszajelzéseibe. Csak később, amikor kiderül, hogy az egész elképzelés csak a saját fejében volt, és a tetteiben nem nyilvánult meg semmi, akkor szembesültem azzal, hogy nincs mit magyarázkodni magam előtt. A férfiakban sokféleképpen, de apát kerestem. Tudom, ez olyan közönséges és primitív egyszerűsítés, de mégis ezek a tények. Az, hogy a külvilággal kapcsolódunk, az apai minőséggel függ össze. Megtanulni és lépésről-lépésre megismerni azokat a szinteket, amelyek az alapzatra épülnek - ezt az apától tanuljuk. A szigor, a fegyelem, a tekintély, a kitartás, az elköteleződés - pl. a hivatás vagy egy kapcsolat iránt -, mind az apai erő és az apai oldal feladata. Ha ez integrálódik, egészséges a fejlődés, ha nem, deviánssá válhat a gyermek, amikor felnő.
Egy idő után erre már nem érdemes hivatkozni, mert az élet közben elillan. Sokkal többet ér (bármilyen későn is) belátni ezeket a hiányokat és pótolni magunkban: belső erőforrásokat találni és mélyen átélni, esetleg fájdalmasan, amitől kitisztulhat a hiány által képződött seb. A seb begyógyulása is jár néha kellemetlenséggel, szembenézős fájdalommal. Amikor például egy szinten érzem magam saját lányommal, tehát regresszálok és átélem a 15 éves kori frusztrációm összes haragját, és végre szembe találom magam egy tekintéllyel, akit tudok tisztelni, megbecsülni, anélkül, hogy teljesen elfogadjam az értékrendjét és aszerint éljek, elfogadom és meghajlok előtte sértett egóval, kisírt szemmel. Tudom mélyen, hogy ez nem arról szól, kinek van igaza, hanem a rendről, a természet rendjéről. A tudat természetéről.
Megszületett a mese és aztán el is jött hozzám. Annyira jó volt vele lenni. Olyan igazi. Később elment és én vártam, hogy visszajöjjön. Amikor újra találkoztunk, már nem volt igazi. Már nem találtuk egymást. Akkor sírtam és nagyon fájt. Fájt, hogy csalódnom kellett, hogy bennem is csalódtak odakintről befele. És aztán mégis visszaváltozott olyanná,...
Vár a lélek hulláma, int a tenger mélyire sodrásban a medrére tekintve eltűnök cseppenként.
Egyik legnagyobb revelációm az volt, amikor "kiderült", hogy az én csöpp életem beágyazódik egy nagyobb egészbe. Csodálatos adomány bennünk emberekben az, hogy óriási vágy él bennünk a Rend iránt. Szeretnénk, hogy rend legyen bent és körülöttünk. De milyen rend?
Hellingernek volt egy szemproblémával küszködő betege, akinek azt mondta, csukja be a szemét, és mondja ki magában: "Ha az a sorsom, hogy megvakuljak, elfogadom." (A férfi, aki ezer évig akart élni, 97. o.) Így történt meg az oldás, mert elmúlt a félelem, nem zárta ki félelmével a vakságot, inkább beengedte a saját életébe: csak félelmét engedte...
"Droggá válik, hogy szükség legyen rá"
(Máté Gábor, Szétszórt elmék, 302 o. Libri)
Ha a csecsemő bármilyen okból kifolyólag nem érzi, hogy feltétel nélkül el van fogadva, akkor ez a vágy kielégítetlen marad és egész lényével arra törekszik majd, hogy vágyjanak rá, léte önmagában nem ér semmit, céltalan, oktalan, nincs értelme. Nem tudja magát definiálni, csak úgy saját magában. Kell hozzá mindig valami más, vagy valaki más, hogy létét igazolni tudja maga és mások előtt.
Az egyik legfontosabb motiválóerő a kapcsolatban a nélkülözhetetlenség érzése, tehát az, hogy függővé tegye a másikat általa, hogy tőle függjön, miközben ő függött teljes mértékben tőle. Az igazi kapcsolódás és találkozás helyett egy primer szükséglet kielégíthetetlen vágya lett a tárgy, olyan étvágyat kielégítendő, ami így nem csillapítható.
A feltétlen önbecsülés helyett a feltételes önbecsülés, az önbecsülés hamis árnyéka azt jelenti, hogy nem az számit, hogy ki ő valójában, hanem az, hogy mit tesz és mit gondolnak róla. Ezért aztán számtalan kompenzáció alakul ki, többek között a figyelemfelhívás az egyik ilyen fontos mítosz. Ez a mítosz azt sugallja, hogy az a lényeges szempont, hogy vele foglalkozzanak és ezért bármit hajlandó megtenni. Természetesen korántsem erről van szó. Folyamatos megerősítésre van szüksége ahhoz, hogy a létét igazolni tudja saját maga számára, ezért ha nem figyelnek rá, akkor úgy érzi, hogy ő nem számit, és .. (nincs befejezve a mondat). Ez nem tudatos, nem akaratlagos döntés, hanem egy olyan belső hiány, aminek a megtöltését kívülről várja, hogy betöltődjön. Kételkedése önmagában pillanatról pillanatra előbújik, tehát folyamatosan harcol önmagával. Nem elég egyszer maga számára bebizonyítania, hogy fontos, hanem újra és újra meg kell erősítenie a fontosságát. Ez elég fárasztó és idegesítő tevékenység
(Máté Gabor, i.m. 302. oldal tartalma az én átiratomban lett megirva )
A csecsemő primér tapasztalata, hogy nem fogadják el feltétel nélkül. Nem hibáztatunk itt senkit, egyszerűen csak a tapasztalat maga ez - ebben az esetben csecsemő tudatában, vagy tudattalanjában - ez a kettő még nem vált külön - az alakul ki, hogy valamit tenni kell, feltételhez van kötve, hogy rá figyeljenek, hogy a létének örüljenek. Ezért attól fél, hogy a szülőtől való elszakítottságában el lesz vágva a valóságtól. Ennek következtében egy olyan szorongáskör alakul ki, amiben folyamatossá válik ez a hátsó figyelem arra vonatkozóan, hogy biztonságban érezze magát. Retteg az elutasítástól és kielégítetlenül nagy igénye van arra hogy mások vágyjanak rá.
" Az ember arra hivatott, hogy kiteljesítse a benne rejlő mind nemesebb lehetőségeit. A fogantatás pillanatától kezdve szellemi szabadságra és értelem megvalósítására teremtetett...A felfedezői spontaneitás, amivel magyarázható az az, hogy vannak felnőttek, akik talán évekig megrekedtek egy infantilis függőségi szinten, ugrásszerű fejlődésnek indulnak, ha felfigyelnek a szabadság és emberi méltóság hívó szavára."
(Elisabeth Lukas, Szabadság és identitás, 38-39. old. Libri, Értelmes Élet sorozat)
A függősség eredeti oka, a fájdalom elkerülése, tehát egyfajta fájdalomcsillapítóként is működik számunkra. Egyetlen megoldásként azt látjuk, hogy a fájdalommal szembe kell nézni, megbarátkozni, birtokba venni és erőforrásként integrálni. Ezek a fájdalomérzések mélyen a tudattalanban vannak beágyazódva és irányítják a vegetatív idegrendszer működését. Az elhallgatott gyökerek mélabús könnyeit forrásként megélni több generáció alatt lehetséges. Elővarázsolni akaratlagosan a fájdalmat nem biztonságos, csak terápiás keretek között, bizonyos tudatállapotban. Amikor a hétköznapi szituációban ezt az állapotot megfigyeljük, akkor érdemes elkapni azt a pillanatot, amikor az étvágy még nem csillapíthatatlan, csak kezd előjönni alattomosan a sötétből. Ezt az átmeneti állapotot rohamként is definiálnám, ami jön és elmúlik. Ha nagyon megkívánok egy cigarettát és várok a meggyújtásával, azzal késleltetem a vágy kielégítését és tanítom a függőségemet arra, hogy nem ő a főnök. Az egy másodlagos kérdés, hogy a cigaretta milyen célt szolgál a számomra, mit szeretnék vele elfedni, milyen fájdalmat. Az is lehet, hogy a vágy egy időre elmúlik. A folyamat megfigyelésének folyamata adhat betekintést a saját függőségünk természetébe és ezáltal közelebb kerülhetünk ahhoz a megoldáshoz, ami a függőség okának megszüntetését jelenti.
Természetesen nem kell mindenhol az okokat firtatni és nem mindig kell megoldani a problémát. Gyakran eszembe jut Márai, amikor meghalt a felesége, rágyújtott. Mondta, hogy ez a cigaretta életmentő volt, mert belehalt volna, ha nem tud rágyújtani akkor, amikor feleségének a halálát megtudta. Nyomós indok. Ez egy elég egyedi történet, és Márai hihetetlen fegyelméről tanúskodik, jó róla példát venni.
