Csak én maradtam

Megszületett a mese és aztán el is jött hozzám. Annyira jó volt vele lenni. Olyan igazi. Később elment és én vártam, hogy visszajöjjön. Amikor újra találkoztunk, már nem volt igazi. Már nem találtuk egymást. Akkor sírtam és nagyon fájt. Fájt, hogy csalódnom kellett, hogy bennem is csalódtak odakintről befele. És aztán mégis visszaváltozott olyanná, ahogy legelőször láttam őt.

Testvéremnek:

Most, ahogy lassan érkezem, te már elfele vagy. Szinte alig találkoztunk, megérintettél, és már mentél is. De ott voltál és megérintődtem mélyen. Most én megyek hozzád, és én érintelek meg téged. Lassan és hosszasan. Most nem sürget senki, és nem akar senki sem meghalni. Ahogy régen betakart minket a csöndes halál és elaludtunk a sűrű ködben, félig akkor is veled voltam. Közben kint dereng már és zöldellik a fa lombja csendesen.

A félelem arca ijesztőn és forrón kővé dermeszt, hideg izzadság fut végig arcomon. Emlékeken keresztül behatol a sűrű mélybe. A fájdalom az arcok mögött bujkál azokban a gyűrődésekben, amiket még a nemlét és a lét közötti harc ejtett. A mozdulatlan biztonságos falak közt elillan az élet zamata. Szívritmuszavar. Szemünkre homály és köd ereszkedett, nem láthatjuk egymás arcát, pedig egymással szemben állunk. Ha megmozdul egyikünk, elállja az útját a másik. A mozdulat mindig megszakad és aztán újra és újra kezdődik.